A Kahoot-jelenség

A Kahoot! egy online alkalmazás, amelynek segítségével többek között kvízeket lehet készíteni, megosztani és játékosan lejátszani iskolában és iskolán kívül. A 2013-ban fejlesztett norvég oktatási célú alkalmazás méltán népszerű és kiváló eszköz. Ebben a posztban ezt egy percig sem szeretném megkérdőjelezni.

Alacsony küszöb

Amikor tanárkollégákat igyekszünk rávezetni arra, hogy a korszerű technológia segíti, nem pedig akadályozza a tanítást, akkor gyakran mutatjuk meg a Kahootot. Én néha egy másik mézesmadzagot szoktam használni (a Socrative-ot), de a lényegen mit sem változtat. Az alkalmazás működése könnyen megérthető, könnyen megtanulható és a tanárok nagyon szeretik a teszteket. Mondhatjuk, hogy alacsony a belépési küszöb, sokan elkezdik használni a Kahootot és első pillanatban ennek örülünk, hiszen megjelenik a technológia az oktatásban. Ez akár jó jel is lehet. De nem biztos, hogy az.

Csapda

A Kahoot most már nagyon ismert, annyira elterjedt, hogy a korai alkalmazók (early adapters) – a DigCompEdu szóhasználatában úttörők – már régen új vizeken járnak és bemutatókon, konferenciákon újdonságként mutogatni már kellemetlen. A továbbképzéseken természetesen helye van a módszereknek és a hozzá tartozó jó eszközöknek is.

A Kahoot!-jelenség valójában egy csapdahelyzet, mivel sokan gondolják azt, hogy

• ezzel ők bevezették a technológiát (régiesen IKT) az oktatásba (de ezzel csak megkarcolták a bejárati ajtót),
• ettől a diákok motiváltak lesznek, mert ezt mobilon is lehet játszani (valójában csak egy ideig lesznek azok),
• ezzel megújul a korábbi, dohos módszertan (nem újul meg).

Bármilyen jó is egy ilyen eszköz, nem elegendő a megújuláshoz. Ráadásul mint mindent, ezt is lehet rosszul használni és félek, hogy sok esetben nem is tesz hozzá sokat a tanárközpontú órákhoz. Például nem szerencsés, ha a tanár elsősorban szummatív értékelésre vagy az órai versengés kiélezésére használja, mert nagyon sok egyéni visszajelzés marad el, az egy tanulóra jutó figyelem elenyésző. Nagyon óvatosan kell bánni a kvízek közben tett megjegyzésekkel, a diákok kiemelésével (jó vagy rossz értelemben) is.

Szakmai cikkek, kiadványok és „celebtanárok” is gyakran arról beszélnek, hogy ilyen-olyan applikációkat kell használni az oktatásban, köztük a jó Kahootot is. Gyakran hallani, hogy a gyerekeket nehéz motiválni, ezért a mobiltelefonos tanórák bizonyára érdeklik majd őket. Akkora közhely, mint egy kék bálna, de még mindig hangoztatni kell: a technológia nem cél, hanem eszköz. Ha a tananyag nem jó, ha a tanár nem felkészült, ha a módszertani eszköztár szegényes, ha az óra nem tanulócentrikus, ha a tanulók nagyrészt passzívak, akkor jöhet bármilyen app vagy tablet – az eredményre maximum az mondható, hogy kicsi is, savanyú is, de a miénk…

A Kahoot! kvíznek nevezi a legismertebb részét. Ezeket a kvízeket lehet játékosan is használni, akár formatív visszajelzésre is, de lehet (szummatív) tesztekként is használni (de még milyen sokszor), amit a tanárok igencsak szeretnek, de nagyon sok pedagógiai lehetőséget kell a kényelemért cserébe beáldozni.

Játszatni engedd

A legjobb dolgokat is meg lehet unni, ha nem elég változatosak és nem valamilyen előre tervezett pedagógiai célt szolgálnak. Ha pontosan tudjuk, hogy mit szeretnénk elérni, ha fontosnak tartjuk a formatív értékelést, akkor a Kahoot! és társai üde színfoltok, de érdemes kipróbálni azt, hogy a tanulók (is) használják ezeket, készítsenek tartalmat, játékokat egymásnak. Mindez rengeteg lehetőséget kínál arra, hogy az egyéni munkájukat a tanár önértékelő eszközökkel, leírással, társ-értékeléssel támogassa.

Ha azt mondjuk, hogy mi órán szoktunk kahootozni, az ma már olyasmi, hogy mi órán szoktunk golyóstollat is használni. Lehet, hogy jó, lehet, hogy nem jó. Ha lehet, akkor már legyen inkább jó.

Reklámok

Youtube-labirintus

Erdély aranykorától az AC/DC-ig

Minden mindennel talán nem, de sok minden sok mindennel összefügg. Amikor 1990-ben elkezdte nagy utazását a világháló, azaz a World Wide Web (ami nem ugyanaz, mint az Internet) a legizgalmasabbnak azt találta mindenki, hogy a szövegek egy kattintással (kezdetben enterrel) egy másik, akár nagyon messze levő szöveghez kapcsolódnak és ez a sok kapcsolódás (link) egy idő után hatalmas hálózattá és teljesen hétköznapivá vált. A szövegek kiegészültek mindenféle médiummal, így a hipertext aztán hipermédiává vált.

Ma senki sem lepődik meg, ha gyorsan érdekes útvonalakon egészen távoli helyekre vagy érdekes fogalmakhoz jutunk el a böngészőnk segítségével. Játszani is lehet ezzel. Egy ilyen játék, ha egy Youtube-videótól egy másik videóhoz próbálunk eljutni úgy, hogy közben nem írunk be keresőkifejezést, csak másik videóra kattintunk, aztán egy másikra, mindaddig, míg a célhoz jutunk.

A Youtube-on botorkálva pattant elém az Erdély aranykora című (film)videó és arra voltam kíváncsi, hogy hány kattintásra van tőle az AC/DC (ez egy zenekar) Hells bells című muzsikája.

Ez a játék nem új, de annak „megér egy misét”, aki még nem kísérletezett ezzel és szeretne valami könnyed játékot kipróbálni a diákokkal, gyakorlatilag bármilyen tantárgyhoz kapcsolódva és nagy sokféle korosztállyal. A játék lényege, hogy a Youtube által, a jobb oldalon felajánlott videók közül kattintunk egyre és így lépünk a következő állomásra és ezt addig ismételjük, amíg el nem jutunk a célvideóhoz.

Ez a Youtube-labirintus alkalmat ad arra, szó essen néhány fontos témáról:

• A világhálón a tartalmi elemek között kapcsolatok vannak és ebből egy egyre nagyobb hálózat kerekedik, növekszik
• Ha megosztunk egy videót, akkor nagyon fontos a címe, a leírása, a címkéi, a szerző (ez néhány a metaadatok közül)
• A videómegosztón az sem mindegy, hogy egy videót hányan néznek meg, hányan jelölik kedvencüknek (vagy éppen ellenkezőleg), milyen lejátszási listákba kerül bele stb.
• Egy felhasználó videózási szokásait nem őrzi hétpecsétes titok, ha be vagyunk jelentkezve vagy egyszerűen csak mindig ugyanazon az eszközön, esetleg ugyanazzal a böngészővel videózunk. (Én úgy játszottam, hogy kétféle böngészőn is kipróbáltam, ki voltam jelentkezve és töröltem a böngészési előzményeket.)
• Nem meglepő, ha a Youtube minket érdeklő videókat ajánl megtekintésre, megjegyzi, hogy mely videókat hagytunk félbe
• Érdemes az érdekes videókat menteni vagy lejátszási listákba gyűjteni, ahonnan persze el is tűnhetnek, ha törlik őket
• A játék hasonlít arra, amit Karinthy a Láncszemekben felvetett és amelyet ma már Hat lépés távolságként emlegetünk
• A játékban nem csak egy megoldás létezik arra, hogy eljussunk a kezdőpontból a végpontba

A játék lehetőséget ad arra, hogy a tanulók gondolkodási készségeit fejlesszük, ez egy tanárnak nem rossz ígéret.

A Youtube-labirintus játékhoz mindenki saját szabályokat alkothat, a lebonyolítás is ezerféle lehet, íme néhány ötlet:

• Számíthat az lépések száma vagy éppen az idő, vetélkedőben is szerepelhet
• A diákok bemutathatják egymásnak, hogy milyen állomásokon át jutottak el A-ból B-be, meg is oszthatók ezek az útvonalak (lejátszási lista)
• A játékosok saját címkéket is javasolhatnak a talált videókhoz
• Meg lehet kötni, hogy csak adott nyelvű vagy adott témakörhöz kapcsolódó videók lehetnek a labirintus állomásai
• A kezdőpontot és a célvideót is ajánlhatják diákok, sőt össze lehet kapcsolni így két diákot ér pármunkában dolgozhatnak
• A játékot mobileszközön is lehet játszani
• A Youtube labirintus nincs az iskolai környezethez kötve, osztálykiránduláson vagy házi feladatként is játszható
• Ha a diákok más osztályokkal, iskolákkal is kapcsolatban állnak (pl. eTwinning), akkor akár két város, két ország, két kultúra stb. videói között is lehet kalandozni

A Youtube-labirintushoz hasonlóan lehet játszani ugyanígy a Wikipédia szócikkekkel.

Nekem az Erdély aranykora hét kattintásra volt az AC/DC-től, de sok útvonal létezik.

Miniprojekt tervezése a Digitális Témahétre

A digitális pedagógia (kinek mit is jelent ez) sok iskolában jelen van a tanév során, de a tanév rendjében van egy kiemelt időszak is, a Digitális Témahét, amikor a technológiai eszközökkel támogatott projektek nagyobb teret és figyelmet kapnak. A Digitális Témahétre regisztráló iskolák nem egy tanórányi vállalást tesznek, ennél komolyabb, nagyobb pedagógiai hozadékkal járó, legalább 5 tanórát, de akár egy hetet is átfogó miniprojekteket terveznek.

A miniprojektek tervezéséről tavaly tartottam egy online előadást, amely még most is használható a felkészüléshez.

Íme egy útiterv mindazoknak, akik regisztrálnak és részt vesznek a Digitális Témahéten.

A fent roadmap letölthető nagyobb méretben.

SAMR-létra

Két évtized is eltelt már azóta, hogy a technológiai eszközök az iskola, a tanítás és a tanulás világában valós szereplőként jelentek meg (nem előzmények nélkül). Azóta is minden évben hallani, hogy „a számítógép a jövő az oktatásban” (nem jó hallani ezt, hanem inkább kellemetlen). A pedagógiához majdnem annyian értenek, mint a focihoz, így mindenkinek vannak történetei arról, hogy az iskolában hogyan használják az informatikai eszközöket. Maradjunk talán annyiban, hogy a drága eszközök nem mindig úgy teljesítik a küldetésüket, ahogyan (pedagógiai) álmodóik elképzelték. Olykor olyan, mintha méregdrága űrhajókkal gurulnánk a macskaköves utakon…

Egy Ruben R. Puentedura nevű kutató néhány éve kísérletet tett arra, hogy egy modellben vázolja fel a technológiai eszközök oktatási alkalmazását. Ez a SAMR-modell, amely a szintek angol kezdőbetűiből kapta a nevét. Érdemes megnézni és átgondolni, hogy melyik szinten vagyunk.

Első szint: Helyettesítés

Az első lépés az, amikor a technológia egy hagyományos eljárást helyettesít (substitution) anélkül, hogy merőben új lehetőségekhez jutnánk. Ilyen például, ha a hagyományos szótár helyett elektronikusat használunk, vagy ha televízió helyett egy projektorral vetítjük ki a képet, esetleg a hevenyészett tanári ábrák helyett látványosabb szemléltetéssel élünk. Ezen a szinten szokták mondani, hogy a számítógépe megkönnyíti a pedagógus munkáját. Ez nagyon üdvös, de ha a tanulókkal ugyanazokkal a (már nem működő) módszertani eszközökkel dolgozunk, akkor ez a siker kérdőjeles. Ha az interaktív táblának nem használjuk a funkcióit, akkor az egy drága vetítőfelület marad.

Második szint: Kiterjesztés

Ezen a szinten olyan oktatási alkalmazásokra kell gondolni, amelyeknél a technológia megjelenése valami plusz lehetőséget, funkciót is hozzáad. Ez a kiterjesztés (augmentation). Ilyen például, ha animációkat használhatunk, 3D modellekkel dolgozhatunk, az online térképeken olyan információkat érünk el, amit papíron nem stb. A mai digitális tananyagok túlnyomó többsége ezen a szinten van (rekedt) és a tanórai felhasználás során is a kiterjesztésre van a legtöbb példa. A tanár ugyanolyan frontális tanórát tart, mint régen, de most már videókat tud vetíteni az interaktív táblán vagy a jól megszokott tesztfeladatokat, munkafüzetben levő kitöltendőket elektronikusan tudja kiadni a diákoknak (és helyette ki is javítja a „gép”). Természetesen ilyen módon is használjuk a technológiát, de fennáll a veszélye, hogy:

• ezzel megelégszünk, hiszen mindenki látja, hogy használjuk a drága infrastruktúrát,
• az iskola vezetése is büszke, egyre több a felszerelt terem
• a forgalmazók is örülnek nagyon,
• miközben a tanulók esetleg egy órán alig aktívak, nem alkotnak, nem gondolkodnak, ugyanazt teszik, mint régen, csak digitálisan.

Harmadik szint: Módosítás

A harmadik szinten elkezdődik a technológiával segített pedagógiai átalakulás. A módosítás (modification) szintjén a technológia alkalmazása megengedi, hogy némiképpen átalakítsuk a tanulói feladatokat, tevékenységeket. A tanulói munkákat például meg lehet osztani egy csoportban és értékelni, bővíteni lehet azokat, vagy ha a szimulációk vagy adatvizualizációk révén olyan számítási, gondolkodtató feladatokat is alkalmazhatunk, amelyek korábban nem voltak lehetségesek. Az átalakulás szintjén vagyunk, azaz itt a tanári munka megváltozik, a tanulói tevékenységek is változnak és lehetőség van a készségek fejlesztésének izgalmas színtereire lépni. A tanár már nem a tananyagra épít csupán, hanem tevékenységeket, feladatokat tervez és valósít meg. Nagy lépés ez a második szinthez képest.

Negyedik szint: újraértelmezés

A digitalizáció korszakát éljük, amelyben a technológia az élet minden területét (gyorsan) alakítja, átalakítja. A módszertani bátorság ideje ez, amikor el kell dobnunk régi, egykor hatékony, de ma már nem működő módszereket és a technológia révén teljesen új tevékenységeket vezethetünk be. Ez az újraértelmezés (redefinition), amely az átalakulás magasabb szintje. A tanulók számára olyan kreatív, alkotó feladatokat és megoldandó problémákat tervezhetünk, amelyekre korábban nem volt lehetőség. A diákok készíthetnek tartalmakat, használhatják a közösség lehetőségeit, a virtuális-, illetve kiterjesztett valóságot vagy éppen kódolhatnak és saját alkalmazásokat is készíthetnek. Ezen a szinten a tanulók aktívak és olyan készségeik fejlődhetnek, amelyekre később is szükségük lesz. Ezen a szinten a tanári sikerélmény is hangsúlyosabb, igaz, már egy új szerepkörben.

Sokan keresnek és találnak párhuzamot a SAMR-szintek és a módosított Bloom-taxonómia fejlesztési szintjei között. Régi sláger: a technológia a pedagógiában eszköz és nem cél, de ezzel az eszközzel nem automatikus a siker. Ha a SAMR-szinteken feljebb lépünk, akkor kevésbé tapasztaljuk majd a digitálisan támogatott tanulói unalmat (inaktivitást) és a méregdrága űrhajóval a bolygók felé is vehetjük az irányt.

Elektronikus kilépők

Ahány tanóra, annyiféle befejezés. Az óra vége telhet összegzéssel, visszatekintéssel, értékeléssel, de van olyan ismerősöm, aki hallotta, hogy valaki látott olyan embert, aki olvasta, hogy nagyon távoli országokban néha:

• az óra végén a tanulók egyszerűen csak elrohannak,
• a tanár még gyorsan lead egy adag “anyagot” a csengetés ellenére is,
• a tanulók és a tanár is örül, hogy vége az órának,
• a tanár nagyon gyorsan házi feladatot ad,
• kellemesen befejeződik az óra minden további nélkül.

A “kilépőkártya” mint módszer nem gyakran jelenik meg a hazai tanórákon, ha pedig igen, akkor inkább papíron. A tanóra záró akkordjaként azonban egy olyan eszközről van szó, ami kiválóan segíthet abban, hogy az óra alatt felépült “szerkezetek” nem omoljanak össze (azonnal). A kártya segít összefoglalni, rákérdezhet a legérdekesebb vagy a legnehezebb témára és kérdéseket tartalmazhat, amit a diák tesz fel a tanárának.

Az infokommunikációs technológia a kilépőkártya (angolul exit ticket vagy exit slip) lehetőségeit nagymértékben kitágítja és sokszor a “kártyaságát” is eltűnteti (de ez nem baj).

A digitálisan támogatott kilépőkártyák vagy elektronikus kilépők számára vannak már céleszközök is, amelyek online módon, kifejezetten azt biztosítják, hogy visszajelzést gyűjtenek a tanulóktól. Ilyen az ExitTicket vagy a Socrative ezen funkciója. Alapvetően a kilpőkártyás visszajelzés szinkrón módon történik, de nincs akadálya, hogy időben egy kicsit kitoljuk. Ahogyan papíron is nagyon sok megoldás létezik (érdemes itt megnézni), úgy elektronikusan is nagy a bőség.

A visszajelzésekhez használhatunk elektronikus űrlapokat (pl. Google űrlapokat), kvízt, online szavazó-felületet (pl. PollEverywhere), de sok iskolában szunnyadnak tanulói válaszadó rendszerek is (pl. ilyen vagy akár ilyen).

Igazán izgalmas lehetőséget rejtenek a vizuálisabb megvalósítások. Ezekhez is, mint a fentebb említett megoldásoknál is megfelelő lehet a laptopon kívül egy táblagép vagy okostelefon is. A Linoit és a Padlet is egy virtuális felületet biztosít számunkra, amelyre az első eszköz esetében színes cetliket és fotókat helyezhetünk el, míg a másodiknál bármilyen linket, fájl vagy akár webkamerával készített fotót is. Akár fotó vagy grafika formájában is érkezhet a kilépő tanuló visszajelzése, így a Pinterest is szóba jöhet egy közösen használt tábla formájában.

 

Amennyiben használunk virtuális osztálytermet (ilyen pl. a Sulinet Közösség, az Edmodo vagy a Neo LMS), az elektronikus kilépő is ott kaphat helyet különböző formákban. Az elektronikus üzeneket emailen is küldhetik persze a diákok, de több tanár is eredményesen alkalmazza a Twittert is (akár papíron is :-)).

Az eszközök sokszínűsége azért is fontos, mert a kilépőkártya esetleg rutinszerűvé válhat vagy a tanulók nem veszik elég komolyan. Fontos, hogy érezzék: ez egy olyan történet, amelyben ők a főszereplők, nem pedig a tanár. A kilépőkártya a formatív értékelés eszköze, az pedig a tanuló fejlődésének nyomon követésére és értékelésére jött létre az Univerzumban.

Csoportok a Sulineten I.

Az új Sulinet, amely 2012 tavaszán indult útjára, az 1999 óta elérhető címen, a www.sulinet.hu-n érhető el. Az újdonságok között van több olyan is, amely a tanár módszertani lehetőségeit, valamint a diákok mozgásterét növeli.

A Sulinet olyan közösségi funkciókat kínál, amelyek a csoportokban érhetők el (Közösség fül). Ez egy olyan közösség, ahol nem azokkal kommunikálunk, akik ismerőseink vagy ismerőseink ismerősei, esetleg talán láttuk őket valahol a neten egy kép sarkában. A Sulineten a csoportokban zajlik csak élet, de azokon belül sokféle lehetőség adott. Olyan felhasználókkal vagyunk egy csoportban, akikkel van közös ügyünk. Közös cél, együttműködés, közös problémák, tanulás, szórakozás stb. A tanárok tipikusan létrehozzák az osztály típusú csoportjaikat. A tanulók is, de nem hívják be a tanárt 🙂 Persze olyan is van, hogy tanárok tanárokkal vannak együtt egy csoportban akár tantestület, akár munkacsoport, akár tanári közösségek formájában.

Már az indulástól léteznek olyan nyilvános, tanári csoportok, mint az Interaktív tábla, az Ünnepeink, az Osztálykirándulás vagy a GPS az oktatásban. Zárt csoportként működik például a Reaktor – kémiatanárok közössége.

A csoport létrehozásakor érdemes pár percet szánni a beállításokra. Ezt a http://bit.ly/IJilLx címen elérhető interaktív kép letapogatásával tudjuk áttekinteni.

Az egyik leglényegesebb kérdés, hogy milyen csoportot hozunk létre. Ezt érdemes alaposan átgondolni, bár lehet később ezen változtatni. Osztályok, szakkörök, tanulócsoportok, baráti társaságok számára egyértelműen a privát/rejtett csoport ajánlott.

A Mentés gomb nem csak kék, hanem fontos is. Gyakran annyira belefeledkezik az ember a beállításokba, hogy elfelejti megnyomni. 🙂

A  létrehozott nyilvános csoportjaink akár a nyitólapon is megjelenhetnek, ha a legújabbak vagy a legnagyobbak közé tartoznak.

Minden oldal tetején van egy keresőmező. Használjuk bátran ezt akár csoportok keresésére is!

Tovább is van. Folytatjuk.

Falak nélküli tantermek 1:1-ben

A diák odamegy a szekrényéhez, kiveszi az ott töltődő laptopját és a cserecipőjét, aztán órára megy a tanterembe. Azaz tantermekbe. Az oktatás hatalmas helyiségekben, ún. plázákban zajlik a Cornwallis Academy-ben (Kent, Egyesült Királyság), ahol tanári szoba sincsen.

Az iskolának volt anyagilag is megerősített (!) bátorsága szakítani a hagyományos tantermi keretekkel. A plázákban hatalmas plazma kivetítők találhatók mindenfelé, nincs olyan hely, ahonnan nem láthatók. A korszerű fénytechnika, a könnyen vezérelhető sötétítők a belső teret pillanatok alatt meg tudják változtatni. A bútorzat lehetővé teszik, hogy a pláza bizonyos részében hagyományos, frontális helyzetben dolgozzanak a tanárok és a diákok, de az asztalok rugalmasan szolgálják a csoportmunkát is. Könnyen kialakíthatók kiscsoportok a mini amfiteátrum-szerű elemekkel, de a legérdekesebb ebben a hatalmas térben, hogy az egyéni tanuló minden korábbinál nagyobb figyelmet és támogatást kap.

Az alábbi videó a már harmadik generációs plázát mutatja be.

Minden évfolyamnak van egy saját tere, plázája. A pláza az 1:1 számítógép használat paradicsoma. A tanulók nem géptermi vagy ideiglenesen használt számítógépekkel, hanem saját laptopjaikkal dolgoznak. Ezáltal személyes tanulási terükben egy ismert, barátságos számítógépen használhatják a “digitális tolltartójukat“. Amikor ott jártunk az egyik plázában, láthattuk, ahogyan egy tanár frontálisan magyarázott, az általa vetített kép mindenhonnan látható volt. Voltak diákok, akik nagy, kör alakú asztaloknál egyéni munkát végeztek, egyesek beszélgetve dolgoztak és itt-ott felbukkant egy-egy tanár, aki segített a feladatok megoldásában.

A plázák technikai felszereltsége lenyűgöző, ritka élmény olyan helyet látni, ahol egy interaktív tábla kissé elavultnak tetszik. De mi a helyzet a tanárokkal?

A falak nélküli tanteremben egészen más tanári munka zajlik, mint hagyományos közegben. Az iskola vezetői többször hangsúlyozták, hogy nem ritka, hogy elköszön egymástól iskola és tanár. A plázában eltűnik a sok tanár számára oly vonzó központi hatalom. A tanulókkal több, egymással egy légtérben dolgozó és szorosan együttműködő, egymást kiegészítő tanár dolgozik. Ez nagyon science fiction egyelőre, mint az a szupertechnológia, amely megjelenik a teremben.

A pláza oktatáshoz nem jól használható a hagyományos tananyag, újjal kellett előállni. A tér valami olyasmit szolgál ki, ami szintén nem gyakori errefelé, az egyéni tanulás, az egyéni haladási útvonalak áll a középpontban. A diák nem általában fontos, hanem személy szerint is.