A Kahoot-jelenség

A Kahoot! egy online alkalmazás, amelynek segítségével többek között kvízeket lehet készíteni, megosztani és játékosan lejátszani iskolában és iskolán kívül. A 2013-ban fejlesztett norvég oktatási célú alkalmazás méltán népszerű és kiváló eszköz. Ebben a posztban ezt egy percig sem szeretném megkérdőjelezni.

Alacsony küszöb

Amikor tanárkollégákat igyekszünk rávezetni arra, hogy a korszerű technológia segíti, nem pedig akadályozza a tanítást, akkor gyakran mutatjuk meg a Kahootot. Én néha egy másik mézesmadzagot szoktam használni (a Socrative-ot), de a lényegen mit sem változtat. Az alkalmazás működése könnyen megérthető, könnyen megtanulható és a tanárok nagyon szeretik a teszteket. Mondhatjuk, hogy alacsony a belépési küszöb, sokan elkezdik használni a Kahootot és első pillanatban ennek örülünk, hiszen megjelenik a technológia az oktatásban. Ez akár jó jel is lehet. De nem biztos, hogy az.

Csapda

A Kahoot most már nagyon ismert, annyira elterjedt, hogy a korai alkalmazók (early adapters) – a DigCompEdu szóhasználatában úttörők – már régen új vizeken járnak és bemutatókon, konferenciákon újdonságként mutogatni már kellemetlen. A továbbképzéseken természetesen helye van a módszereknek és a hozzá tartozó jó eszközöknek is.

A Kahoot!-jelenség valójában egy csapdahelyzet, mivel sokan gondolják azt, hogy

  • ezzel ők bevezették a technológiát (régiesen IKT) az oktatásba (de ezzel csak megkarcolták a bejárati ajtót),
  • ettől a diákok motiváltak lesznek, mert ezt mobilon is lehet játszani (valójában csak egy ideig lesznek azok),
  • ezzel megújul a korábbi, dohos módszertan (nem újul meg).

Bármilyen jó is egy ilyen eszköz, nem elegendő a megújuláshoz. Ráadásul mint mindent, ezt is lehet rosszul használni és félek, hogy sok esetben nem is tesz hozzá sokat a tanárközpontú órákhoz. Például nem szerencsés, ha a tanár elsősorban szummatív értékelésre vagy az órai versengés kiélezésére használja, mert nagyon sok egyéni visszajelzés marad el, az egy tanulóra jutó figyelem elenyésző. Nagyon óvatosan kell bánni a kvízek közben tett megjegyzésekkel, a diákok kiemelésével (jó vagy rossz értelemben) is.

Szakmai cikkek, kiadványok és „celebtanárok” is gyakran arról beszélnek, hogy ilyen-olyan applikációkat kell használni az oktatásban, köztük a jó Kahootot is. Gyakran hallani, hogy a gyerekeket nehéz motiválni, ezért a mobiltelefonos tanórák bizonyára érdeklik majd őket. Akkora közhely, mint egy kék bálna, de még mindig hangoztatni kell: a technológia nem cél, hanem eszköz. Ha a tananyag nem jó, ha a tanár nem felkészült, ha a módszertani eszköztár szegényes, ha az óra nem tanulócentrikus, ha a tanulók nagyrészt passzívak, akkor jöhet bármilyen app vagy tablet – az eredményre maximum az mondható, hogy kicsi is, savanyú is, de a miénk…

A Kahoot! kvíznek nevezi a legismertebb részét. Ezeket a kvízeket lehet játékosan is használni, akár formatív visszajelzésre is, de lehet (szummatív) tesztekként is használni (de még milyen sokszor), amit a tanárok igencsak szeretnek, de nagyon sok pedagógiai lehetőséget kell a kényelemért cserébe beáldozni.

Játszatni engedd

A legjobb dolgokat is meg lehet unni, ha nem elég változatosak és nem valamilyen előre tervezett pedagógiai célt szolgálnak. Ha pontosan tudjuk, hogy mit szeretnénk elérni, ha fontosnak tartjuk a formatív értékelést, akkor a Kahoot! és társai üde színfoltok, de érdemes kipróbálni azt, hogy a tanulók (is) használják ezeket, készítsenek tartalmat, játékokat egymásnak. Mindez rengeteg lehetőséget kínál arra, hogy az egyéni munkájukat a tanár önértékelő eszközökkel, leírással, társ-értékeléssel támogassa.

Ha azt mondjuk, hogy mi órán szoktunk kahootozni, az ma már olyasmi, hogy mi órán szoktunk golyóstollat is használni. Lehet, hogy jó, lehet, hogy nem jó. Ha lehet, akkor már legyen inkább jó.

Reklámok

Youtube-labirintus

Erdély aranykorától az AC/DC-ig

Minden mindennel talán nem, de sok minden sok mindennel összefügg. Amikor 1990-ben elkezdte nagy utazását a világháló, azaz a World Wide Web (ami nem ugyanaz, mint az Internet) a legizgalmasabbnak azt találta mindenki, hogy a szövegek egy kattintással (kezdetben enterrel) egy másik, akár nagyon messze levő szöveghez kapcsolódnak és ez a sok kapcsolódás (link) egy idő után hatalmas hálózattá és teljesen hétköznapivá vált. A szövegek kiegészültek mindenféle médiummal, így a hipertext aztán hipermédiává vált.

Ma senki sem lepődik meg, ha gyorsan érdekes útvonalakon egészen távoli helyekre vagy érdekes fogalmakhoz jutunk el a böngészőnk segítségével. Játszani is lehet ezzel. Egy ilyen játék, ha egy Youtube-videótól egy másik videóhoz próbálunk eljutni úgy, hogy közben nem írunk be keresőkifejezést, csak másik videóra kattintunk, aztán egy másikra, mindaddig, míg a célhoz jutunk.

A Youtube-on botorkálva pattant elém az Erdély aranykora című (film)videó és arra voltam kíváncsi, hogy hány kattintásra van tőle az AC/DC (ez egy zenekar) Hells bells című muzsikája.

Ez a játék nem új, de annak „megér egy misét”, aki még nem kísérletezett ezzel és szeretne valami könnyed játékot kipróbálni a diákokkal, gyakorlatilag bármilyen tantárgyhoz kapcsolódva és nagy sokféle korosztállyal. A játék lényege, hogy a Youtube által, a jobb oldalon felajánlott videók közül kattintunk egyre és így lépünk a következő állomásra és ezt addig ismételjük, amíg el nem jutunk a célvideóhoz.

Ez a Youtube-labirintus alkalmat ad arra, szó essen néhány fontos témáról:

  • A világhálón a tartalmi elemek között kapcsolatok vannak és ebből egy egyre nagyobb hálózat kerekedik, növekszik
  • Ha megosztunk egy videót, akkor nagyon fontos a címe, a leírása, a címkéi, a szerző (ez néhány a metaadatok közül)
  • A videómegosztón az sem mindegy, hogy egy videót hányan néznek meg, hányan jelölik kedvencüknek (vagy éppen ellenkezőleg), milyen lejátszási listákba kerül bele stb.
  • Egy felhasználó videózási szokásait nem őrzi hétpecsétes titok, ha be vagyunk jelentkezve vagy egyszerűen csak mindig ugyanazon az eszközön, esetleg ugyanazzal a böngészővel videózunk. (Én úgy játszottam, hogy kétféle böngészőn is kipróbáltam, ki voltam jelentkezve és töröltem a böngészési előzményeket.)
  • Nem meglepő, ha a Youtube minket érdeklő videókat ajánl megtekintésre, megjegyzi, hogy mely videókat hagytunk félbe
  • Érdemes az érdekes videókat menteni vagy lejátszási listákba gyűjteni, ahonnan persze el is tűnhetnek, ha törlik őket
  • A játék hasonlít arra, amit Karinthy a Láncszemekben felvetett és amelyet ma már Hat lépés távolságként emlegetünk
  • A játékban nem csak egy megoldás létezik arra, hogy eljussunk a kezdőpontból a végpontba

A játék lehetőséget ad arra, hogy a tanulók gondolkodási készségeit fejlesszük, ez egy tanárnak nem rossz ígéret.

A Youtube-labirintus játékhoz mindenki saját szabályokat alkothat, a lebonyolítás is ezerféle lehet, íme néhány ötlet:

  • Számíthat az lépések száma vagy éppen az idő, vetélkedőben is szerepelhet
  • A diákok bemutathatják egymásnak, hogy milyen állomásokon át jutottak el A-ból B-be, meg is oszthatók ezek az útvonalak (lejátszási lista)
  • A játékosok saját címkéket is javasolhatnak a talált videókhoz
  • Meg lehet kötni, hogy csak adott nyelvű vagy adott témakörhöz kapcsolódó videók lehetnek a labirintus állomásai
  • A kezdőpontot és a célvideót is ajánlhatják diákok, sőt össze lehet kapcsolni így két diákot ér pármunkában dolgozhatnak
  • A játékot mobileszközön is lehet játszani
  • A Youtube labirintus nincs az iskolai környezethez kötve, osztálykiránduláson vagy házi feladatként is játszható
  • Ha a diákok más osztályokkal, iskolákkal is kapcsolatban állnak (pl. eTwinning), akkor akár két város, két ország, két kultúra stb. videói között is lehet kalandozni

A Youtube-labirintushoz hasonlóan lehet játszani ugyanígy a Wikipédia szócikkekkel.

Nekem az Erdély aranykora hét kattintásra volt az AC/DC-től, de sok útvonal létezik.

Miniprojekt tervezése a Digitális Témahétre

A digitális pedagógia (kinek mit is jelent ez) sok iskolában jelen van a tanév során, de a tanév rendjében van egy kiemelt időszak is, a Digitális Témahét, amikor a technológiai eszközökkel támogatott projektek nagyobb teret és figyelmet kapnak. A Digitális Témahétre regisztráló iskolák nem egy tanórányi vállalást tesznek, ennél komolyabb, nagyobb pedagógiai hozadékkal járó, legalább 5 tanórát, de akár egy hetet is átfogó miniprojekteket terveznek.

A miniprojektek tervezéséről tavaly tartottam egy online előadást, amely még most is használható a felkészüléshez.

Íme egy útiterv mindazoknak, akik regisztrálnak és részt vesznek a Digitális Témahéten.roadmap

A fent roadmap letölthető nagyobb méretben.

DigComp 2.0

Azt, hogy mi is a digitális kompetencia, időről időre megkérdezzük, valamint el is kell magyaráznunk, mert sokan vannak, akik csak hírből ismerik. Valamiért ez nehezen változik. Maga a kompetencia is összetett, hiszen a tudás, a készségek és az attitűd alkotnak egységet. Ha csak az egyiket gondozzuk, a siker nem lesz maradandó. Miként a technológia és lassan a társadalom is, a digitális kompetenciáról alkotott elképzelés is változik, fejlődik.

A digitális kompetenciának több értelmezése is van, kezdve a jó örCaévani és társai értelmezéseeg Calvani-féle megközelítéssel, amely még 2008-ban jelent meg és egyszerűsége volt az egyik erőssége. Calvani és társai rámutattak arra, hogy a digitális kompetencia és a fejlesztése sem egyszerű, hiszen több dimenzió együttes fejlesztése szükséges más és más módszerekkel. Az akkoriban kimondott legerősebb állítás az volt, hogy a digitális kompetencia fejlesztése sokak feladata és nem csupán az informatika tantárgy bűvkörébe tartozik. Ezt ma sem tette még magáévá mindenki. Kivéve azokat a kutatókat, akik egy ehhez nagyon hasonló modellel rukkoltak elő 2012-ben.

Az UNESCO az információs műveltséget az információs társadalom sarokpontjaként és alapvető emberi jogként értelmezte már a 2005-ös Alexandriai Nyilatkozatban. A digitális vonatkozások egy nagyobb egész részei, amelyben az olvasás és a számolás is szerepel (természetesen).

A DigComp első változata 2013-ban jelent meg (Anusca Ferrari munkája) mint a digitális kompetencia megértésének és fejlesztésének Európai keretrendszere.  Ebben öt kompetenciaterület szerepel: információ, kommunikáció, tartalomkészítés, biztonság, problémamegoldás. Ezeket ez a dokumentum már mint a digitális állampolgárság komponenseit azonosította és bontotta további 21 területre. A keretrendszer a szakpolitika fonrtos dokumentuma volt az 21. századi oktatás és képzés tekintetében.

digcomp1

DigComp 1.0 területek

digcompA 2016-os év egyik gyümölcse a DigComp 2.0, amely mindössze néhány, de annál fontosabb elemmel bővítette az első keretrendszert. A változtatást a technológiai változások és a társadalom új, a digitalizáció hatására ébredő elvárásai indukálták. A korábban meghatározott területek azonos szerkezetben, de bővített vagy új formában jelennek meg a DigComp 2.0-ban, valamint a dokumentum kitér az egyes kompetenciaelemekben való jártasság szintjeire is. A digitális kompetencia területek fejlődése miatt a dokumentum jobbnak látja egy szószedet formájában definiálni a kulcsfogalmakat.

digcomp2

DigComp 2.0 területek

A DigComp 2.0-ban legfelsőbb szinten az “adatműveltség” és az együttműködés megjelenése a legérdekesebb, azonban van néhány más újdonság is. Ezek közé tartozik a digitális jólét, a személyes adatok védelme, a programozás új, egyszerűbb és korszerűbb értelmezése. A programozás egy új nyelv és egyben együttműködési forma az ember és az életünkben megjelenő gépek között sokféle tudományterületen. Ezért is különösen fontos, hogy megértsük a szerepét és kiszabadítását az informatika tanteremből.

A Digitális Oktatási Stratégia, amely egy sok tekintetben soha nem látott dokumentum a digitális kompetencia fejlesztésének irányában, a DigComp 2.0 európai keretrendszerre is hivatkozik mint elérendő, elérhető cél.

A digitális kompetencia változik, de a fejlesztése egyre inkább elengedhetetlen az oktatásban. A jövő csak digitálisan kompetens, 21. századi emberekkel lehet sikeres. Ehhez persze digitálisan kompetens szülők és pedagógusok is elengedhetetlenek (lennének).

A tankönyvek alkonya

A tankönyvek alkonya már eljött, csak sok helyen erős mesterséges világítással próbálják leplezni az elmúlást. A mesterséges világítás nem jó és ráadásul sokba is kerül. Volt idő, amikor a tankönyvek olyan tudáskonzervek voltak, amelyek jól pótolták a nehezen elérhető könyveket és jó társai voltak a tudás egyedüli birtokosaiként fellépő pedagógusoknak. Nekem hosszú heteken át kellett még leveleznem a kolozsvári egyetem kémikusával, hogy választ kapjak egy-két kérdésemre, amiben a tanáraim nem tudtak segíteni (sajnos) és az elérhető néhány könyv sem segített (sajnos). (Ma is megvannak az egyetemi kémikus „papír” levelei :-)) Az izgalmas témakörök ma is hiányoznak sok tankönyvből, az “apróbetűs” részek kicsit lettek nagyobbak. Ma már inkább arra van szükség, hogy a kíváncsi diák jól boldoguljon az internetes információhalmazban és kellően kritikusan vizsgálódjon. Ezekre volna szükség.

"Rozsda marja, nem ragyog"

“Rozsda marja, nem ragyog”

Tankönyvet írni nem egyszerű feladat. Nem is kellene fáradni vele. Ez a formátum egyre inkább muzeális a digitalizálódó világban, amelytől az iskola falai ma még sokszor megóvják a benne dolgozókat. Az elmúlt években sok tankönyvkiadó megpróbálta digitálisan kiegészíteni a tankönyveit és (fáj még leírni is) a munkafüzeteit. A legtöbb esetben az elavult, száraz, rugalmatlan tananyagokat ültették át digitális formába. Nem sokat ér, ha nem ceruzával, hanem billentyűzettel írunk be valamit, vagy ha a térképen megmozdulnak egyes alakzatok minél költséghatékonyabban elkészített animációk formájában. Néhány kísérlet alapján zsákutcának tűnik az is, ha a digitális ruhába öltöztetett tankönyv tabletekre költözik.

Ez nehéz ügy

Ez nehéz ügy

Sokat érne, ha átgondolnánk az egész tankönyv-tananyag kérdéskört és ezt azzal kezdenénk, ha mindent újragondolnánk. A „mindent” azt, hogy jelenti, hogy „mindent” és nem azt, hogy „valamit”: tantárgyakat, témaköröket, tanulási célokat, fejlesztési célokat és az ezeket szolgáló technológiai megoldásokat.

Sokszor kérdeznek így kollégák: „Nem tudsz valamilyen jó anyagot X tantárgyhoz?” A válasz: „Mit szeretnél elérni? Milyen tevékenységeket szeretnél a diákokkal megvalósítani?” Nagyon sokan a tabletek és okosmobilok világában is a kész tananyagokat, konzervként tálalható oldalakat, appokat keresnek. Ez a megközelítés már 15 éve is virágzott csak akkor még honlapokat és Flash animációkat kerestek a tanáremberek.
A célokhoz és a tevékenységekhez kell megfelelő digitális technológiát, e-eszközt keresni, amely segít túllépni a memoritereken, a definíciók mechanikus ismeretén, a tipikus „dolgozatkérdéseken” és a tanulást az alkotás, a kutatás, a problémamegoldás tájaira vezeti. Ilyesmi nincs a tankönyvekben még akkor sem, ha digitálisan elérhetők, digitálisan kivetíthetők. A csodaszép grafika, az ergonomikus tálalás, a szép animációk (ezek igen ritkák) csak kellemes kinézetet varázsolnak a digitális tananyagoknak, de a pedagógiai hozadék kevéske, ha a megközelítés, a tevékenységek (feladatok), az értékelés módjai nem változnak. A tananyagszerzők nem mindegyike érti jól a dolgát, nem mindegyike érzi a XXI. századot és szinte egyike sem érdekelt abban, hogy a megszokott, drága, a papír fogságába zárt tankönyvek alapjaiban megváltozzanak.

A "tankönyv" kulcsszóhoz a képadatbázisban az "unalom" szó gyakori kapcsolat

A “tankönyv” kulcsszóhoz a képadatbázisban az “unalom” szó gyakori kapcsolat

Vannak már eszközök, amelyek a tantárgyi célok sokaságát segítenek elérni, mégsem egy tantárgyhoz kötődnek. Jól lehet dolgozni fogalomtérképekkel, tartalomkészítő eszközökkel, (ön)értékelő eszközökkel, adaptív tananyagelemekkel, amelyek figyelik a tanuló előrehaladását. Ezen kívül nagyon sokat lehet tanulni, ha szövegekkel dolgozunk. A szövegeket ne temessük, akkor sem, ha a tankönyvekben előforduló szövegek túl hosszúak, bonyolultak, esetleg hibásak és sokszor nem szólítják meg a tanulókat.

A tanulóknak ma már nem tartalomfogyasztóknak kell lenniük, hanem a tudáselemek értelmezőinek és alkotóinak. A digitális világ elrozsdásította a jól bejáratott régi feladatokat és módszereket. Ne féljünk megszabadulni ezektől! Tabletünkre ne konzerveket keressünk, amelyekről azt gondoljuk, hogy helyettünk is megtanítják a diáknak, amit kell! Ne azt tanítsuk, amit tudunk, hanem azt, amit kell!

A hasonlat sántít

Már legalább egy évtizede kering az a konferenciákon, hazai és külföldi írásokban is gyakran emlegetett hasonlat, hogy a száz évvel ezelőtti orvosok nem tudnának mit kezdeni a mai modern műtőkben, bezzeg a száz évvel ezelőtti tanárok vidáman boldogulnának a mai tantermekben. A hasonlat azt kívánja kiemelni, hogy az orvostudomány elképesztően fejlődött, de a pedagógia, az oktatástechnológia nem.

Nekem ez a hasonlat nem tetszik, mert sánta és szerintem nem áll meg a lábán. Régóta téma ez szakmai baráti körömben, de a Digitális Nemzedék Konferencia elegendő aktiválási energiát jelentett e bejegyzéshez.

Technológia

Az orvostudomány valóban sokat fejlődött. Az 1910-es években nem volt még penicillin, a fájdalomcsillapítás sem tartott ott, ahol ma és sorolhatnám. A műtéti technika is, mint minden más berendezés és eszköz, sokat fejlődött a mikroelektronika megszületésével. Azonban sokakban él az a tévhit, hogy a mai betegeket az orvostudomány csúcstechnológiájával és a legkorszerűbb tudományos eredmények ismeretében gyógyítják. Ez sajnos kevés beteget érint. Az orvostudományra éppúgy nem lenne szabad globális általánosságokat mondani, mint a pedagógiára, ugyanis a különböző kontinenseken nagyok a különbségek.

Mire gondol a hasonlat? Egy chicago-i kórházat hasonlítunk össze egy chicago-i iskolával? És melyik iskolával? És melyik kórházat?

Ha az orvosi technológia csúcsát hasonlítjuk össze egy korszerű technológiájú iskolával, akkor a hasonlat nem áll meg. Egy száz évvel ezelőtti tanár egy írásvetítővel sem tudna mit kezdeni, pedig ez a hidegfényű jóbarát igazán ósdi és mégis előfordul egy mai osztályteremben. És ott vannak az íróeszközök, a világítás és a sok satöbbi.

Hibáztathatók-e tanárok és dicsérhetők-e orvosok ebben a kérdésben? Általánosan biztos nem.

Az orvosi technológia fejlődését a gyógyításhoz szükséges eszközigény, a tervezői innováció és a jelentős piaci előnyök katalizálják. Az oktatástechnológia azonban az információs  társadalommal együtt fejlődik és jelentős piaci katalizátorok egyáltalán nem jellemzők.

Tudomány

Az orvostudomány fejlődését a pedagógia fejlődéséhez hasonlítani alma és körte. Az orvostudomány és a pedagógia is különböző mértékben korszerű szintjeit mutatja ma is intézményről intézményre. Gyógyítható a torokgyík és a tüdőbaj, de mind a mai napig orvosi- és gyógyszerészeti diplomát szerzett emberek hirdetik és gyakorolják a teljesen tudománytalan homeopátiát (vö. piaci előnyök). A pedagógia, a kognitív tudományok, az oktatástechnológia nem fejlődött volna? Dehogynem.

A mai szakorvos egy CT berendezéssel valóban korszerű benyomást kelt, de jó néhány tanár akad, aki hasonlóan korszerű, de a “berendezés” egy része a fejében van. A másik része pedig az iskolában. Ha a kórház olyan szegény lenne, hogy sokkal kevesebb CT lenne és az orvosoknak saját CT berendezéseket kellene vásárolni, hogy korszerűbbek legyenek, a hasonlat szempontjából igazságosabb, a betegek szempontjából sanyarúbb helyzet lenne.

Célcsoport

Az orvostudomány fejlődése révén több betegséget diagnosztizálnak ma mint száz éve. Az akkor ismert betegségek ma is hasonlóak. A száz évvel ezelőtti diákok a maiakkal igen nehezen tudnának szót érteni. A társadalom sokat fejlődött (hála az égnek) és a diákok élete, attitűdje, értékei stb. még egy évtized alatt is változnak, nemhogy száz év alatt. Az 1910-es évekből érkező pedagógus maximum annyira boldogulna a mai tanulókkal, mint orvostársa egy TBC-s beteggel.

Nem hiszem, hogy ma lehet jó pedagógus valaki, aki az információs világából, szakmai tevékenységéből kizárja az internetet vagy modern eszközöket. De azt sem hiszem, hogy semmit sem változott egy évszázad alatt az iskola világa, és jogos ez a pedagógusokra (mint én is) nézve (finoman szólva) kellemetlen hasonlat.

Van, aki úgy állítja be, hogy pusztán informatikai eszközökkel (hardver és szoftver) válhat korszerűvé az oktatás (vö. piaci előnyök) és van, aki az info-kommunikációs technológiát “gépezésnek”, opcionális hóbortnak tartja. Mindkettő rossz vonaton utazik.

Ez igazán olyan bejegyzés, amivel bizonyára lehet vitatkozni, jöhetnek a vélemények.

Iskola tanári szoba nélkül

A tanár megérkezik az iskolába, kabátját és egyéb holmiját egy kártyával nyitható szekrénybe teszi. A tanításhoz szükséges eszközök, papírok, dossziék egy gurulós tárolóban vannak, amit a tanár minden délután hazavisz. A gurulós tároló tetején van a tanár laptopja, ezekkel indul tanítani, megbeszélésekre, egyéni vagy kiscsoportos foglalkozásokra. Tanári szoba egyáltalán nincs az iskolában.

közös terek

Nem egy sci-fi novella kezdődik így. Ez a helyzet egy még az Egyesült Királyságban is különleges iskolában, ahol múlt héten jártam látogatóban egy nemzetközi csoporttal. A Cornwallis Academy sok egyéb ok miatt is különleges, például vannak falak nélküli tantermeik is, de ez egy külön bejegyzést érdemel.

szekrényMiért is lenne tanári szoba? A nagyobb tanári megbeszélésekhez, értekezletekhez erre alkalmas termek vannak (a hazai iskolákban is). A kisebb, akár diákokkal folytatott megbeszélésekhez az iskola hatalmas csarnokában rengeteg közös tér van asztallal, székkel, konnektorokkal a laptopok számára. Nem elírás: laptop. Manapság Magyarországon folyamatosan vitázom pedagógus kollégákkal, hogy lehet-e valaki jó tanár laptop vagy számítógép használata nélkül. Nem bonyolult a válaszom: nem. Nemcsak felkészült, szakmailag korszerű ismeretekkel rendelkező tanár nem lehet, de az internet használata nélkül, a csak hagyományos média (könyvek, televízió, rádió) információira támaszkodva még tájékozott, önálló gondolkodású ember sem.

Mit tartunk a tanáriban? Papíron levő információkat, bögréket, tollakat, fotókat, dolgozatokat. Egyik sem kiált a tanári szoba után. A Cornwallis Academy egy középiskola, ahova 13-18 éves diákok járnak. Nekik és a tanároknak is chipkártyájuk van, ezzel férnek hozzá a szekrényeikhez (ahol a laptopjaikat tölthetik is) és ezzel fizetnek a büfében is, ezért pénztárca nem szükséges. Ez a chipkártya nem a 25. század technológiája, a 20. században is megvolt már.

csarnokA diákok számára sincs külön szoba, ahol a bögréjüket elhelyezhetnék. Nekik is van szekrényük és ott tartják a váltócipőt és ott tölthetik fel mobiltelefonjukat és laptopjukat. Ez utóbbi sajnos álom még nagyon sok helyen. A diákok által használt saját laptop érdekes kihívásokat hozna. A jelenleg is létező megoldások, ami sajnos valamiért tanulói laptopnak hívnak e honban, nem saját laptopok, gyakorlatilag mobil géptermek. A tanulói laptopokat talán azért nevezték így, mert a billentyűzet és a kijelző apró és a diákok keze is kicsi. Sajnos a szemük nem kicsi…

A kenti Cornwallis Academy sok mindenben különleges még. Például hetedikben kötelező a mandarin. Nem a gyümölcs, hanem a kínai nyelv tanulása. Az iskolában nem láttam egy interaktív táblát sem. Helyette mindenütt hatalmas érintőképernyős plazma kivetítők vannak.

Tanári szoba nincs.

ez is közös, nyitott tér

ez is közös, nyitott tér