A Kahoot-jelenség

A Kahoot! egy online alkalmazás, amelynek segítségével többek között kvízeket lehet készíteni, megosztani és játékosan lejátszani iskolában és iskolán kívül. A 2013-ban fejlesztett norvég oktatási célú alkalmazás méltán népszerű és kiváló eszköz. Ebben a posztban ezt egy percig sem szeretném megkérdőjelezni.

Alacsony küszöb

Amikor tanárkollégákat igyekszünk rávezetni arra, hogy a korszerű technológia segíti, nem pedig akadályozza a tanítást, akkor gyakran mutatjuk meg a Kahootot. Én néha egy másik mézesmadzagot szoktam használni (a Socrative-ot), de a lényegen mit sem változtat. Az alkalmazás működése könnyen megérthető, könnyen megtanulható és a tanárok nagyon szeretik a teszteket. Mondhatjuk, hogy alacsony a belépési küszöb, sokan elkezdik használni a Kahootot és első pillanatban ennek örülünk, hiszen megjelenik a technológia az oktatásban. Ez akár jó jel is lehet. De nem biztos, hogy az.

Csapda

A Kahoot most már nagyon ismert, annyira elterjedt, hogy a korai alkalmazók (early adapters) – a DigCompEdu szóhasználatában úttörők – már régen új vizeken járnak és bemutatókon, konferenciákon újdonságként mutogatni már kellemetlen. A továbbképzéseken természetesen helye van a módszereknek és a hozzá tartozó jó eszközöknek is.

A Kahoot!-jelenség valójában egy csapdahelyzet, mivel sokan gondolják azt, hogy

  • ezzel ők bevezették a technológiát (régiesen IKT) az oktatásba (de ezzel csak megkarcolták a bejárati ajtót),
  • ettől a diákok motiváltak lesznek, mert ezt mobilon is lehet játszani (valójában csak egy ideig lesznek azok),
  • ezzel megújul a korábbi, dohos módszertan (nem újul meg).

Bármilyen jó is egy ilyen eszköz, nem elegendő a megújuláshoz. Ráadásul mint mindent, ezt is lehet rosszul használni és félek, hogy sok esetben nem is tesz hozzá sokat a tanárközpontú órákhoz. Például nem szerencsés, ha a tanár elsősorban szummatív értékelésre vagy az órai versengés kiélezésére használja, mert nagyon sok egyéni visszajelzés marad el, az egy tanulóra jutó figyelem elenyésző. Nagyon óvatosan kell bánni a kvízek közben tett megjegyzésekkel, a diákok kiemelésével (jó vagy rossz értelemben) is.

Szakmai cikkek, kiadványok és „celebtanárok” is gyakran arról beszélnek, hogy ilyen-olyan applikációkat kell használni az oktatásban, köztük a jó Kahootot is. Gyakran hallani, hogy a gyerekeket nehéz motiválni, ezért a mobiltelefonos tanórák bizonyára érdeklik majd őket. Akkora közhely, mint egy kék bálna, de még mindig hangoztatni kell: a technológia nem cél, hanem eszköz. Ha a tananyag nem jó, ha a tanár nem felkészült, ha a módszertani eszköztár szegényes, ha az óra nem tanulócentrikus, ha a tanulók nagyrészt passzívak, akkor jöhet bármilyen app vagy tablet – az eredményre maximum az mondható, hogy kicsi is, savanyú is, de a miénk…

A Kahoot! kvíznek nevezi a legismertebb részét. Ezeket a kvízeket lehet játékosan is használni, akár formatív visszajelzésre is, de lehet (szummatív) tesztekként is használni (de még milyen sokszor), amit a tanárok igencsak szeretnek, de nagyon sok pedagógiai lehetőséget kell a kényelemért cserébe beáldozni.

Játszatni engedd

A legjobb dolgokat is meg lehet unni, ha nem elég változatosak és nem valamilyen előre tervezett pedagógiai célt szolgálnak. Ha pontosan tudjuk, hogy mit szeretnénk elérni, ha fontosnak tartjuk a formatív értékelést, akkor a Kahoot! és társai üde színfoltok, de érdemes kipróbálni azt, hogy a tanulók (is) használják ezeket, készítsenek tartalmat, játékokat egymásnak. Mindez rengeteg lehetőséget kínál arra, hogy az egyéni munkájukat a tanár önértékelő eszközökkel, leírással, társ-értékeléssel támogassa.

Ha azt mondjuk, hogy mi órán szoktunk kahootozni, az ma már olyasmi, hogy mi órán szoktunk golyóstollat is használni. Lehet, hogy jó, lehet, hogy nem jó. Ha lehet, akkor már legyen inkább jó.

Reklámok